madness’ sanity

Az övvizsgáról

Nézegetem az övvizsgás képeket. Nemrég kerülhettek fel az Ichiro honlapra. Nézegetem a pillanat-technikákat (a képen mindig a momentum, az elcsúszott pillanat van csak jelen), aztán azt veszem észre, hogy egyre inkább az arcokat figyelem. Ahogy néznek. Előre, kifelé – csupa visszafogott figyelemmel és nagy megfelelni vágyással. És van aki csak magába mélyed, odabent figyel.
Nem tudom, lehet, hogy teljesen egyértelmű dolgok ezek, de engem mindig nagyon megfognak. Az alázat, a figyelem, a tenni akarás a megfelelni vágyás. És az, hogy midnegyik karatéka szívvel-lélekkel csinálja azt, amit csinál. Vizsga közben csak húz magával a hangulat. Hogy mindannyian azért állunk fel a sorokba, hogy számot adjunk a tudásunkról, és legfőképp: az érettségünkről. A többi talán csak ennek az egynek a velejárója, kísérője… Azt hiszem, az együttjárója jobb szó.
Tavaly a nyáron figyeltem meg az övvizsgát kicsit kívülállóként. Akkor csak beálltam a vizsgázók mögé és végigcsináltam a technikai részt többedmagammal. Ugyanúgy: szinte tapintható volt az akarat a levegőben. Próbáltam minél kivülállóbban nézni, de azt hiszem, egy pontnál nem tudok távolabb “helyezkedni” – nekem már az életem része a kyokushin karate. A vizsgán is: magával ragad minden… a csapatszellem, a “spirit”. Nem tudom jobban megfogalmazni… egy nagy érzés az egész. Egyszerre mozdulsz a többiekkel, együtt mozogtok, egy a ritmus. Ha egy fújásnyi időd van körbenézel, hogy minden rendben van-e, egy mosoly a melletted állónak, vagy arra, akivel párban vagy edzéseken. Kis szünet két gyakorlat között: látod, hogy kimerült, izzadt a másik, félmosoly megint, letörlöd a homlokod… aztán fegyelmezetten vissza fudo dachiba, készülsz, figyelsz, várod a szólítást, a ‘yoi’-t, hogy aztán újra mindent beleadj, átevickélj a következő holtpontodon. Át a többiekkel. Együtt.
És még így is meghatott. Akkor nem vizsgáztam, de boldog voltam, amikor a sensei szólította azokat, akik levizsgáztak. Jó volt látni őket. Ahogy felderül az arcuk, megkönnyebbülnek.
És sokszor eszembe jut: hihetetlen, hogy annyiféle vizsgát tud az ember félvállról venni. Hogy valahogy meglesz, mázli, puska, a gondviselés, valami majdcsak átsegít. De az övvizsgán nem. Itt csak te vagy. Te, a tudásod, az önfegyelmed, a szíved, a lelked, az érettséged és az alázatod. Meg kell harcolnod önmagaddal.

Azt hiszem, minden övvizsga egyben nagyon jó lecke is.

Szerintem jobb emberré tesz.

A bírói asztal mellől

[Kido-kupa, Szeged, 2006 októbere – junior lány, 60 kg, döntő]

Azt hiszem, már vagy két órája könyököltem a sorsolások fölött, amikor Orsi odahajolt hozzám: Ez most kemény meccs lesz. A nevekre ugrott a tekintetem – nem is értem, hogy siklott át felettük korábban. (Hiába, a gépies figyelem mégiscsak más…)
Nem emlékszem már, mikor léptek tatamira, arra sem, mikor hangzott el a küzdelmet indító „hajime”, csak arra, hogy a két leányzó összecsapott. És abban a pillanatban megindult körülöttük a tér. Két nagy akarat találkozott ott akkor. Eleinte izgatottsággal, namostmilesz-szel vegyítve. Aztán szép lassan feloldódtak benne mindketten. A másikénak feszülő tiszta akaratban. Az önuralom próbáját láttam megint. De most más volt. Kívülről figyeltem mindezt. Ahogy lendülő, fáradó karjukkal, lábukkal az utolsó erőparányokat is kisajtolják magukból.
Szerintem nem is tudják, mit csináltak akkor. Mindenki csak rájuk figyelt. Bíztatták őket, kiabáltak, ahogyan csak a torkukon kifért, izgultak értük, egy emberként kapva újabb levegőért. Magukkal ragadtak mindenkit. Csak ők voltak a körülöttük üvöltő forgatagban. És mindenki hozzájuk akart tartozni. Segíteni nekik.
És ezek a lányok őértük csinálták. Most már tudom. Eleinte nem értettem, hogy képesek ilyesmire. Én csak másmilyen csatában tudnám ezt véghezvinni. Azért semmiképp, hogy a másikat legyőzzem. Nekem mindig is a játék számít. És ők már messze túl voltak a játékon. Aztán megértettem… ők is szeretetből csinálják. És azért, mert számítanak rájuk azok, akik fontosak nekik.
Ha tehetném, inkább olyasvalakiként vennék részt ebben, aki minden energiáját abba fekteti, hogy csak ezekre a napokra készítse fel őket – amikor meg kell mérkőzniük önmagukkal. A győzelmükért, találják meg azt bármilyen formában.

Élmény volt látni őket. A tartásukat, az erejüket. A mosolyukat a végén.

Ezt is köszönöm nekik.

Az útról

Különleges volt az a nap. Csendes, feszült, várakozással teli. A mester indulóban volt.
Emlékszem, még apró gyermekekként is vasfegyelemmel ültünk a dojo közepén, nyílegyenes sorokban, a seiza szigora követelte hagyományos formában.. Ahogy a mesterünk tanította – a két térd között kétökölnyi távolság, a lábak nagyujjai keresztezik egymást; egyenes derékkal ülni a sarokra, a kezek pedig ökölbe szorítva pihennek a csípőn. A hófehér, makulátlanul tiszta edzőruhák már a dojon kívül is lázba hoznak mindenkit. Az érintése, a kemény vászon ropogása. Az ajtóban álló orrát érő illat: simára gyalult parketta, hosszas gyakorlás után megrekedt pára.
Két hangos köszönés, két hangos osu a küszöb előtt: egy a dojonak, egy pedig a bent tartózkodó sempaioknak, dohaioknak és kohaioknak. Ezt mindig megteszed, hiszen hacsak nem a mester vagy, téged mindhárom megszólítás, mindhárom rang egyaránt érint. A rang a legnagyobb csapás – mesterem bölcsessége volt ez, s ezt adta tovább nekünk akkor, mikor feltárult az út. Hiszen minden sensei ezt teszi, mikor elszólítja a kötelesség, vagy egy kész tanítvány távozik a dojo falai közül. Egy bölcsességgel engedi útnak a távozót, vagy azzal hagyja itt biztonságban az utána maradókat.
- A kapu akadály, de egyben az út kezdete is – hangom visszhangtalanul szállt a falak között. A megannyi fiatal leszegett állal, tágra nyílt szemmel figyelt. Látták: felkészült az útra.
- Osu!
Lenyomtam a kilincset.

A rendről

Martfűn voltunk edzőtáborban. A péntek délutáni edzésen Agócs Sensei feltett nekünk egy kérdést. Azt is kérte, ha most nem is tudunk rá válaszolni, azért gondolkodjunk rajta. A kérdés ez volt: A Dojo Kun első pontjában szerepel a szó: „rendületlenül”; mi ez a szó, mit jelenthet, és miért kötődik annyira a szótő jelentéséhez, a Rend jelentéséhez.

Szép lassan megfogalmazódott bennem egy válasz. [A válasznak sosem mondanám, hiszen mindannyiunkban más és másként hagy nyomot az értelme.] És noha nem lapoztam fel Hamvas Béla köteteit (ahogy a Sensei kérte), úgy érzem, kezdetnek megtenné az elgondolás.

A Rend.

Úgy hiszem, hogy az ember, ha a helyes úton jár, egy idő után olyanná válik, akár egy szentély, vagy egy dojo: mindennek kialakul benne a saját helye. Nem azonnal, hanem szépen lassan, lépésről lépésre. Minden egyes szeglethez, zughoz a személye, a lelke egy apró darabját köti. Pontosan úgy, ahogy a tárgyak is helyet kapnak. Mindegy, hogy hogyan vannak fordítva, a lényeg, hogy tudjuk, hogy ott van a helyük: egy megtisztelt, saját helyen. Amikor a helyes úton járunk, magunk tesszük oda őket – és ezért is állnak jól, mindenféle igazgatás nélkül: és egyet alkotnak. Odabent ugyanígy megvan a helye, a maga rendje mindennek. És csak rajtunk múlik, mennyire igazodunk el közöttük. Azt hiszem, ez az önismeret alapja.

Rendületlenül.

„Rendületlenül edzeni fogjuk testünket és lelkünket.” Az első pont szorosan kötődik a másodikhoz. A Budo először lecsupaszít: önmagunk megismerésével sokszor határaink teljes megismeréséig. Utána pedig felépít. Hogy képesek legyünk járni az utat. Minden egyes nap, minden egyes pillanatban. És ha egyszer elkezdünk épülni, kialakul bennünk a dolgok rendje. Onnantól kezdve pedig bármikor segítségül hívhatjuk, és bátran támaszkodhatunk rá. Erre a szilárd, belülről formáló erőre. Ez a Budo igaz útjának rendje. Megbonthatatlan, rezzenéstelen, ugyanakkor dinamikus, hajlékony és fogékony, akár az igaz ember. Ehhez pedig a magatartás: Erősnek és igaznak maradni, akár önmagunk legyőzésével is. Elismerni és elfogadni határainkat, és törekedni arra, hogy megőrizzük ezt a belső, szentélyszerű harmóniát. Számomra ezt jelenti az a szó: rendületlenül.