madness’ sanity

Alkonyodott már a Fogadónegyed házai fölött. Torgil nem szívesen tekintett fel. Igaz, a fenti színkavalkád vonzotta tekintetét, mégis inkább csak csuklyája takarásából küldött egy-két ámuló pillantást az ég felé. Fejét lehajtva sietett tovább, megpróbálva észrevétlenül elsuhanni a mindenhonnan felbukkanó, kíváncsi tekintetek elől. Körülötte, az utcán sétáló emberek a kora nyári ég ezerszínű arcára mutogattak, és jóleső érzéssel sóhajtottak a friss levegőbe. Mintha még a lépten-nyomon óbégató, áruikat az egekig magasztaló árusok is halkabbra vették volna hangjukat ámulatukban. Torgil elmosolyodott a csuklya árnyékában. Sosem hitte volna, hogy az általa oly jól ismert, minden hájjal megkent kelmés és fűszerárus is fogékonynak tűnik a látványra.
Sietve fordult be a következő mellékutcába. Lába alatt a macskakövek egymásba folyni látszottak, és lassan hömpölyögtek végig a Jóportékák utcáján. Torgil felpillantott és hunyorogva vizslatta a mellékutca falain függő cégéreket. Az ismerős alakzatokat látva megszaporázta lépteit, hogy mihamarabb az utca végében kucorgó fogadóba érjen. Abba a lerobbant, még a kereskedőnegyedben is félreeső helyre, ahol végre átadhatja megbízójának saját portékáját. A férfi önkéntelenül is megszorította az ujjasa zsebéből elődomborodó üvegcsét. A kis fiolában még most is gyöngyöző ringással követi mozdulatainak minden rezdülését az az aranyfényű, okkerszín folyadék. A toroni bálok, eldugott famori hálószobák és nemesi menedékek vágyfokozó, ezerkéjű boldogságot nyújtó ajzószere. Angyalkönny.
Meglehet, az északi birodalomban nem számít hozzáférhetetlenül ritkának, addig itt, Erionban annál inkább. A Kalandozók Városába érkező északi kufárok többek között az Angyalkönny előállításával is megpróbálkoztak, ám hiányos tudományuk csupán egy szegényes utánzat előállítására volt elegendő. Tudta, hiszen újonnan idetelepedett megbízója kérésére végigjárta a városóriás szinte valamennyi toroni vajákosát és javasasszonyát – hiába. A szánalmas változatokért persze mi sem járt neki, mint lehordás, tudása kétségbevonása. Pedig Torgil jó felhajtónak tartotta magát; egynek a legjobbak közül. És mint ilyen, szó sem lehet arról, hogy egy egyszerű ajzószer felhajtása kifogjon rajta. Egyszerűen nem hagyhatta! Ezért is vitte rá a lélek, hogy végül annak a titokzatos hóhajú nőnek is utánanézzen. Aki rangját eltitkolván, állandó szobát nyittatott Torozonnál, és heti egyszer, két emberlánnyal naphosszat járta a várost, hogy beszerezze szükséges gyógynövényeit.
Mielőtt elhatározta, hogy körbenéz a kyr nő otthonában, három alkalommal is végigkövette beszerzőútján, és a füstfellegek rejtekéből figyelte napokon keresztül Torozonnál. A harmadik hét végére már tisztázódtak előtte a szokásai, útvonalai – a nő teljes tudta nélkül.
A negyedik héten már csak állt, és figyelte, ahogy a nő szépen lassan eltűnik a tömegben. Torgil mélyet sóhajtott, aztán belépett a fogadóba. Tétován haladt az asztalok között: egyáltalán nem vágyott arra, amit éppen elkövetni tervezett. Mintha lelkiismeret furdalása támadt volna. Először az életben – és ez rettentően zavarta. Ebben a pár napban együtt ébredt, evett, gondolkodott, szinte egyként élt a nővel. Régi ismerősként tekintett rá, holott az azt sem tudja, hogy több hete karnyújtásnyira létezik tőle…
De hisz nem is tud rólam. És eztán se fog. Mit sem számít az egész. Felmegyek, körülnézek, ha találok valamit, elhozom és ennyi – gondolta magában a fiatal férfi, ám legbelül furcsa rosszallást érzett. Aztán csak megrázta a fejét. Észrevétlenül, barna árnyként veszett bele a vendégforgatagba. Óvatos léptekkel, mindig a megfelelő irányba hajló törzzsel, forduló csípővel haladt az emberek között. Egy pillanatra sem szúrt szemet senkinek. Még Torozon gyakorlott pillantása is unottan siklott át középmagas, vékony alakján.
A fogadó nagytermének nyugati folyosóján végigsuhanva egy kisebb aulába ért, melynek a közepén egy szökőkút emelkedett. Körben, a zöldellő növények között egy lelket sem látott. Óvatosan behúzódott hát az egyik pálma alá – vajon honnan hozathatta ez a hóbortos Torozon?! –, és várt. Csak várt, míg fel nem tűnt a túloldalon az a nyúlánk, kacsázó járású barna ifjú. Torgil magához intette, aztán egy aranyat dobott feléje, és a kyr nő nevét súgta. Az inas felvonta a szemöldökét, vállat vont, aztán sarkon fordult, és intett a férfinak, hogy kövesse.
Hosszú folyosókon haladtak végig. Sötétkék és bíborszín faliszőnyegek, arany– és ezüstveretű pajzsok, hatalmas festmények fogadták a pillantását. Úgy tízpercnyi keringés után a fiú végre megállt, és a szemközti ajtóra mutatott. A lépcsők melletti második szoba volt, valahol a harmadik emeleten. Torgil intett a szolgának, hogy elmehet. Az ifjú pehely-bajszát simogatva tűnt el a folyosók útvesztőjében.
A férfi körbekémlelt még mielőtt az ajtóhoz lépett volna, aztán előhúzta zsebéből álkulcsait. Pár próbálkozásnyi finom mozdulat után meghallotta végre azt a jól ismert, halk kattanást. Szemet bántó lassúsággal nyomta le a kilincset. Összeszorított foggal, szemét lehunyva nyitott be, ám az árulkodó nyikorgás elmaradt: Lám, Torozon odafigyelése rászolgált a mendemondákra. Torgil nem is habozott tovább. Sietve a lakosztályba lépett és becsukta az ajtót.
A sötétítőfüggönyökön átszivárgó sugarak félhomályt loptak a szobába. A férfi tekintete gyakorlottan suhant végig a bútorokon. Hamar felfedezte a függönyök takarásában megbúvó ébenfa ládát. Végigsimított simára gyalult oldalán, erős vasalásain. Mestermunka. Ám a rajta függő lakat első pillantásra nevetségesen elütött a láda tökéletességétől – olcsó aszisz áru. Percek múlva Torgil már az ujjai között forgatta az apró üvegfiolát. A beszűrődő fényben okkerszín hullámzással remegett benne az Angyalkönny. A férfi sietve ujjasa zsebébe rejtette az üvegcsét, majd az ittlétét áruló nyomokat eligazítva, a folyosón termett. Miután az ajtózárat is a helyére kattintotta, nyugodt sétálóvá vedlődve indult a lépcsők felé.
Alkonyodott már, mire kilépett a tavernából. Ünnepélyesnek tűnt az est határát színkavalkáddal megfestő ég. A férfi fel-feltekintgetve, megkönnyebbülten lépdelt végig a Jóportékák utcáján. A harmadik mellékútnál letért, és a távolba sorakozó cégéreket kutatva sietett tovább. Előbb akart a Fapajzsba érni, mint megbízója. Régi szokása volt, hogy mindig korábban ér az adott helyre, így volt ideje arra, hogy felmérhesse a terepet. Igyekezett elkerülni a meglepetéseket, a nemkívánatos találkozókat, amelyekkel a magafajtának olykor szembesülnie kellett.
Lendületesen lökte be az ajtót és indult meg lefelé az alagsorban berendezett tágas ivóba. Dohányfüst kavargott itt is, de korántsem volt annyira bántó, mint Torozonnál. Könnyen ki tudta venni az asztalok elhelyezkedését, s a köröttük ülők számát. Mindegyik hely foglalt volt. A fogadós intésére biccentéssel válaszolt. Tanácstalanul toporgott még pár pillanatig, aztán valaki a közelben megszólította.
– Ülj le, fiam! Igyál velem! – erőteljes, északi akcentus.
Torgil megrökönyödve bámult a galambősz, markáns arcú, meglettségében is jóvágású férfira. Aztán megvonta a vállát, és megkerülve az asztalt lehuppant egy székre, ahonnan a legkönnyebben tarthatta szemmel a bejáratot.
Az öreg az asztallaphoz hajolva, felfelé nézve kereste a fiatal férfi pillantását a csuklya mélyén. A kopott útiköpeny hirtelen rántással hullott hátra. Az öreg sötétbarna szemei megrebbentek egy pillanatra, aztán néma, csak asszonyszem látta nevetésbe kezdtek.
– Az elsőt te fizeted, aztán majd meglátjuk.
Torgil nem is értette, miért, csak elővette erszényét és bosszankodva számolt le pár rezet a boroskancsóval hozzájuk lépő fiúnak. Az öreg halk nevetéssel csapta össze tenyerét, majd Torgil felé mutatta az első korty jelét. Nem is tétovázott, öntött mindkettejüknek, majd aprókat kortyolva módszeresen körbejáratta tekintetét a helyiségen.
– Nem változott ez a város. Még mindig ugyanolyan magával ragadó… – hallotta az öreg sóhajtását. A férfi megvárta, amíg Torgil ránéz, aztán ráemelte poharát – Ayr Saccaron, szolgálatodra, ifjú uram. Torgil pedig a köszönést viszonozva bemutatkozott. A saját nevén.
– Északi vagy – fűzte hozzá, futó pillantást vetve az öreg erős állú arcára.
– Ahogy mondod, ifjú. Eren szolgálatában töltöttem a fél életemet. Harcoltam a Kék Herceg oldalán, és megfordultam a Zászlóháborúkban is… De meg ám!
– No persze… – biccentett Torgil, leheletnyi lenézést mímelve. Ugyan már! – Akkor gondolom veteránként a nyugpénzedet szórod itt ebben a mocskos…
– Sosem szereltek le…
A tolvaj meghökkent. Még az én nagyapám is lehetne, ha ott volt a legutóbbi Zászlóháborúban.
– Akkor, gondolom, az ifjakat képzed saját mesterségedre – bólintott végül.
– Ezt a mesterséget megfizetik, és meg is becsülik azon a vidéken…
– Ahogy a legtöbbet errefelé – bólintott megint a fiatalabb, elkortyolva maradék borát. Zavartalanul töltött még magának, aztán egy ideig együtt hallgatott az öreggel. Ayr hol maga elé meredt, hol a távolba révedt.
Torgil mindig csak egy-egy pillanatra, lopva nézett rá. Nagy, egyenes orrára, erős állára és ezüstszín körszakállára. Fekete szemöldöke szigorú tekintetet kölcsönzött lágy ívű, gyakran nevetésre húzódó, barna szemének. Az a fajta férfi lehetett, akinek negyvenegynéhány éves korára haját dérezüstté festi az idő. Lehetett akár ötven, akár hatvan esztendős. A szemsarkaihoz futó szarkalábak hol öregítették, hol a kacagó szemek hatását keltették.
– És miként szolgáltál a háborúban? – törte meg végül a csendet. Torgilban valahol azt az érzést keltette, hogy az ilyen ember arra született, hogy egyszer valakit védelmezve essen majd el a harcban. Legyen az akár hercege, egy szerelme, vére vagy hazája.
– …megküzdöttünk minden határmenti villongó csapattal. Végvárunk pedig a legkikezdhetetlenebbek közé tartozott. Végül egyedül maradt meg a mi kezünkön, mikor a Fekete Hadurak összekapták csapataikat, és több vérszín lobogó megszerzése után Eligor ellen indultak. A mi példánkon buzdultak fel a makacs ereniek, és addig verték vissza az ellenséges hadat, míg azok szűkölve nem futottak vissza egészen addig a szennyvárosig… – dacosan morrant egyet, mintha büszke, vén hópárduc lenne, majd mosolyogva kortyolt poharából.
– Nahát – vigyorodott el a fiatal férfi. Hosszú, vékony álla markánsabb vonásba fogta arcát. – Akkor nem itt kellene tengetned napjaidat. Az ilyen nagy harcosoknak Torozon Tavernája dukál!
Észre sem vette, mikor kezdett el lelkesedni az öreg története felett. Most nem tűnt furcsának, hogy szabadon beszédbe elegyen valami idegennel, sőt, egyre izgatottabban várta, hátha csurran-cseppen neki valami egy egynapos hős történetéből.
– Ó, ez még nem minden, fiam…
Torgil arca felderült, mosolyogva koccintott megint az öreggel.
– Tudod, a magamfajta marcona vénember nem szereti a felhajtást. Az nem az én világom. És ezt a herceg jól tudta… Kértem is, ne érdemmel jutalmazzon: jusson az az ifjabbjának… És láss csodát, a jó Eligor pár nap után igen jó feladatra kért fel. Engem, mint a megmaradt végvár helyettes kapitányát… Tudod, fiam, nem vártam volna, hogy egy vén csatalovat mégis hadrendbe állítanak… – Halk kuncogásba fulladt a hangja, majd egy újabb korty bor után, elrévedő tekintettel, mintha csak újraélné az egészet, folytatta a történetet.
A fiatal felhajtó még egyszer végignézett a sarkokon, az árnyékos zugokon, aztán bora gyűrűzésébe meredve hallgatta Ayr kellemes baritonját.
– Emlékszem, több neves harcos és kalandozó gyűlt össze a palota egyik félreeső termében. A Herceg kérette oda valamennyit. Ha hiszed, ha nem, igencsak feszengtem a néhány ereni élő legenda láttán, de miután Eligor sorra összeismertetett minket, oldódtunk valamennyien… Aztán az érzés szépen lassan átadta magát a döbbenetnek, ahogy a herceg a küldetésről kezdett beszélni … Tudod, fiam, az embert nem minden nap küldik teljes titokban a Fekete Hadurak ellen. És talán csak minden tizedik emberöltőben Ediomad barlangjainak mélyére…
Egek! Ha onnan visszatért, akkor nem akárki! – Képedt el a tolvaj. – Hallanom kellett volna róla… Lehet, hogy csak nem jól halottam a nevét…
– Látom az arcodon, meglepődtél. Tudod, először velem is megfordult a világ, de aztán hozzászoktattam magam a gondolathoz. Borzasztóan büszke voltam, hogy ilyen küldetéssel jutalmazott meg a hercegünk. És hidd el, egyszerre emeltük öklünket a levegőbe, Eligort éljenezve. – Az öreg ereniről csak úgy sütött a büszkeség és arcán halvány mosollyal, elmerengve mesélt tovább.
– A következő nap reggelén mindenki teljes felszereléssel, lovon ülve várta az indulást. Mint mondtam, teljes titokban kellett eljutnunk Ediomadig, így nem használhattunk se Kapukat, se másmilyen térszelő varázst. Mégis, váltott lovakkal és megfeszített tempóban tizenöt nap alatt elértük azt az elátkozott helyet. Kránköves ménkű belé!
– Halott az a vidék és kietlen, nemigaz? – szólt közbe Torgil, nagyot kortyolva borából.
– Ami azt illeti, nem igazán – húzta össze szemöldökét Ayr, aztán a füstgomolyokba fúrta tekintetét. – Amazonok, meg mindenféle vándorló népek járják azokat a földeket. Vízesésekkel szabdalt hegyvidék az egész. Bár azoknak a kárhozottaknak a területét már messziről megismerni. Egy bögöly nem sok, még annyi állat se járt arra. Azok a sziklajelek távoltartottak minden élőt.
– Úgy érted – az ifjú megragadta az öreg alkarját és elképedve meredt rá -, láttál olyan káosz szülte szörnyfattyút, amelyik oly könnyedén öl embert, ahogy más a kenyeret keni?
Ayr elhallgatott. Fekete szemöldöke szigorral vonta be tekintetét. Jó pár pillanatig csak fürkészte Torgil arcát, mintha csak azt fontolgatná, hogy mondanivalója értő fülekre talál-e, végül megvonta a vállát és továbbra is a másik szemeibe nézve válaszolt.
– Ezek a szörnyetegek – aquirokként ismeri őket a világ – a szavukkal ölnek… Bárki emberfia őrültnek tartana ezért, de hidd el, fiam, a saját szememmel láttam, hogy csinálják… Vannak köztük kivételes harcosok: szürke bőrrel és pokolfekete szemekkel. Ezek úgy mozogtak, mint a párducok és ráadásul némák voltak. Hiába szeltem ketté az egyiket nyaktól derékig, még az arca sem rezdült… Azok a fenevadak meg… – Hirtelen mozdulattal kapott kupájáért, és kiitta minden borát.
– Tucatnyi emberszerű, ocsmány kardforgatóval és íjásszal járkálnak. Olyanok, mint amik az ediomadi derékhadat alkotják a Zászlóháborúkban… Minden ilyen felér egy-egy ifjú Kékköpenyessel! A macskamozgású vezetőjükért pedig mindent megtettek azok a fenevadak!
Torgil elhűlve meredt az öregre, aztán elismerően biccentett. Az egyik inas után fordulva újabb kancsó bort rendelt, aztán megint Ayrra nézett. Jó ideig egyikük se szólt, csak az asztal lapját méregették. Végül a fiatal férfi törte meg a zsivajba zsibbadó csendet.
– Végül is mi volt az, amiért a herceg odaküldött titeket?
Ayr felnevetett.
– Ezek szerint kifelejtettem… De nem baj. Azért kerekedtünk fel a Kék Herceg kérésére, hogy visszaszerezzük az ellopott ötödik vörös lobogót az ediomadi főhierarchától.
Torgil fuldokolva dőlt az asztallapra és mellkasát ütögetve, köhögve próbált megszabadulni a félrenyelt italtól. Mire megkönnyebbülten hátradőlt székén, újra Ayr nyugodt mosolya fogadta.
– Igen, jól hallottad. Ami azt illeti, a neheze a közti járatoknál kezdődött. A külső barlangrészeknél ránk törő Szolgákat viszonylag hamar legyűrtük. Csupa remek kardforgatóval voltam körülvéve. A lendületünk nem csappant meg egy percre sem. Hátunkat egymásnak vetve verekedtük végig magunkat az aquirokon. Varázstudóink egy pillanatig sem tétlenkedtek, mikor sziklarajzokba vagy varázsos csapdákba botlottunk… Igazán fogyatkozni csak az alsóbb szinteken kezdtünk. A jó másféltucat embert számláló csapat fele odaveszett a mágiával és meztelen acéllal vívott harcban… Maguk az istenek követhették figyelemmel a küldetésünket. Ők vigyázták lépteinket minden árva sziklarögnél… Csak nyomultunk tovább, egyre beljebb és beljebb, a mélyebb járatok felé…
Ayr egészen belelendült a mesélésbe. Torgil meg csak hallgatta. Néha nem is hallotta, mit mond az öreg harcos. Csak az arcát nézte. Már fogalma sem volt róla, mit hisz: Ez az ember vagy egy megveszekedett őrült – bár ezt egyszerűen képtelen volt elfogadni -, vagy az egész északi félteke egyik legnagyobb, néven nevezhetetlen hőse. Gondolatai egyre féktelenebb formákat, képeket öltöttek. Végül belévillant: a találka! Felkapta fejét és az ajtóra nézett. Egy éppen kifelé botorkáló részeg nyitotta ki. Kék incogno libbenését látta odakint. Itt van – gondolta hitetlenkedve. Hirtelen azt sem tudta, hogy szakítsa félbe az öreg történetét, hisz bármennyire is megkedvelte, nem mutatkozhat vele, míg üzletel. Végül mégis úgy döntött, ad még pár percet maguknak.
– … Halandó nem látott még akkora harcot. Nem volt hová menekülnünk a főhierarcha haragja elől, de akkor már nem is akartunk. Ott maradtunk hát, és küzdöttünk utolsó csepp vérünkig. Erenért, hercegünkért… a becsületért. De végül… Ott vesztünk mind…
Torgil igyekezett újra bekapcsolódni a történetbe, de önkéntelenül is elveszített egy előbbi részletet. Az utolsó mondatokat se tudta igazán követni. Az öreg arcáról az ajtóra siklott a tekintete, és a belépő alakot figyelve szólt.
– De hát akkor ti mind-mind hősök vagytok! – S mikor látta, hogy a fakó hajú férfi, akivel itt beszélt meg találkozót, észrevette, végre az öreg erenire nézett. Tekintete hiába fürkészte a szemközti helyet, csak Ayr hűlt helye volt ott. Torgil mozdulatlanná dermedt: nem tudta felfogni, hogy válhatott kámforrá az ereni végvár egykori helyettes kapitánya. Semmi. Az eltelt pillanatok ólomsúllyal nehezedtek rá. Furcsa félelem– és hiányérzet támadt benne. Hiába vette végig magában többször is az elhangzott szavakat, melyeket figyelmetlenségében majdnem elmulasztott, a végére mindig ugyanahhoz a képtelen gondolathoz jutott. Végül tehetetlenségében felállt, az asztallapra támaszkodva előrehajolt, és szemügyre vette Ayr kupáját.
Színültig állt benne a bor.