madness’ sanity

 

< a múzsáról >

Nem tudom, ki hogy van vele, de én sosem akartam találkozni a múzsámmal. Még azt is nehezen fogadtam el, h létezik, vagy h van arra esély, h nekem valaha is legyen olyasmim.

Azt szerettem volna, ha távol marad. És onnan inspirál. Csak akkor jön a közelembe, ha a képzeletem legmélyén barangolok: akkor érezzem a tekintetét vagy a hangját – hiszen így lehet csak a múzsám.

Talán mások is így vannak ezzel: addig hajtja csak őket a múzsájuk, amíg messze vannak, amíg csak a lelküket emelhetik hozzá. Ölelésükbe pedig sohasem vonhatják. Én ezt éreztem. És mély szeretetet iránta. Nem olyat, amelyben az ember elhamvad – inkább tartósat, óvót, meleget, biztosat. Nem égő, hamvasztó Múzsa-szerelem volt, hanem gyengéd, tisztelettel teli.

Nem. Nem akartam látni. Aztán hogy mégis megmutattam magam, a múzsa vonzalmát, aki csodákat ír neki, vagy ha nem is neki, hát csak úgy… az ő hatására – inkább csak a belenyugvás volt. Hogy egyszerűen nem tehettem mást. A múzsa szól, hallgat, ha mesélsz neki, és felkavar körülötted mindent. És most hős helyett a körülmények statisztája lettem.

Az első kiábrándulás a hangja volt. Most úgy mondanám: a valóság lefűződött akkor egy kicsit. És otrombán lépett a játékunkba… Nem esett jól a figyelme. Ez az átható, szűrő, mindent akaró figyelem: újra a kényelmes távolságot akartam – de ezt jó darabig elnyomta valami édes ismeretlenség és tétova vonzalom. A várakozás.

A szavaim elakadtak. Szinte az ajkaimra erőszakolta őket a kérdéseivel. Nehéznek tűntek, darabosnak. Feszélyezett. Ő pedig rettegett és szeretett egyszerre. Nem a múzsám lett volna, ha nem tudom. Nem látom a félelmét, az izgalmát. A szemembe börtönözte magát. De a szem nem a múzsa helye. Az csak árt a fényének, érintő melegének. Magának a játéknak. Inkább a szív. A szívekben van a helyük. És kellő távolságban: mint egy kis tó mélyére süllyesztett kavics: úgy a miénk, h közben sosincs velünk. Tudjuk hol van, mindig elengedjük, hiszen… sosem volt a miénk.

Azóta nem írok.

<a hóesésről>

Ha már lehet választani, jobban szeretem a hóesést. Nézni ahogy a nagy pelyhekben lustán hullnak. Valahogy mindig megnyugtat. Gyerekkorom óta. Akkor is, ha tudom, h hamar elolvad, és amikor kilépek az utcára, nem roppan dunnányi fehérség a talpam alatt, hanem sárosan toccsan össze. Hát így.

És imádom elnézni. Néhány pihe felfelé táncol, aztán felfekszik a szélre, utaztatja magát. Kicsit jókedvűnek, kicsit szomorkásnak tűnnek nekem a hópelyhek. De legfőképp nyugodtnak. Kicsit sztoikusnak, kicsit beletörődőnek… és bölcsnek. Mintha csak tudnák, h mindennek úgy kell történnie a világban, ahogy történik. Mindennek van útja, bejárni való világa, és pihentető menedéke: a kezdetnél és a végnél egyaránt.

Pehelynyi angyalok pihennek a kertekben – most ez jut eszembe (a palackcímke-felirat nyomán ) , és gondolkodni is csak suttogva merek, nehogy felébresszem őket innen, az ablakon túlról.

< a mesekönyvekről >

A mesekönyvek saját környezetben gyógyulnak a legjobban. A szamárfület, ha megtaláltuk, és visszahajtottuk, segít kilapítani a többi oldal. Olyanra, mint rég volt.

<a hidegről>

Hideg van. Bárhogy is mosolyognék, rajzolnék vigyorgó arcot a párás tükörbe, mindig csak hűvös ér. Megmerevednek a szőrszálak, és libabőrös lesz a karod. Aztán összekoccan a fogad… és még a tenyeredet is hidegebbnek érzed, ahogy a felkarodat dörzsölöd.

Bebújok a takaró alá, nem veszem le a plédet sem. Sejtem, hogy ez sem lesz elég. Egy kicsit mégis elhiszem, hogy csak idő kérdése, és nem fázok megint. És amíg el nem alszom, azt hazudom magamnak, hogy nem odabentről jön… mindjárt, mindjárt.

Hajnalig.

< az egy hetes sárgadinnyéről >

Ha előfordul bármikor is, hogy te, vagy egy veled együtt élő/lakó már egy hete rejteget egy sárgadinnyét a hűtőben „De jó lesz, majd megesszük együtt” címszó alatt, szánd rá magad az elfogyasztására. De sose hagyd, hogy levest főzzenek belőle.

A gyümölcsleves ugye finom. Nem sok olyan embert ismerek, aki nem szereti. És tessék, sosem hittem volna, hogy egy jó időre elriasztanak a gyümölcsleveseknek még a környékéről is.

A srácok nekiültek ketten a dinnyének, és elfalatozgatták – amíg bírták. Én nem ettem, mert amúgy sem vagyok oda érte, bár fagyiban meg joghurtban (a színtiszta mesterséges aroma azért mégiscsak más) még csak-csak elfogy nálam. De így gyümölcsként nem. Aztán maradt egy nagyobb szelet, Strucc felaprította és feltette főni (víz, vaníliapuding, meg fűszerek) – ahogy azt a gyümölcslevesnél kell. A végeredményre értem ki a konyhába… Hát, megközelítőleg a régi kisiskolás karamellitalra hasonlított leginkább az illata, a színe meg az állaga… pedig ha jól meggondoljuk, ennek a 75%-a víz.

Pár óra múlva még ránéztem, abban bízva, hogy hátha javul az eredmény. Átható sárgadinnyeillat… rohadt karamellel keverve. Visszatettem a fedőt, hogy kész, befejeztem a vizitet. És reméltem, hogy Strucc minél előbb eltakarítja az egész jelenést (mielőtt még tovább halad az evolúcióban és ránk ugrik).

Reggelre nyoma sem volt se az edénynek. A megkönnyebbülés persze sosem jár egyedül: a gáztűzhelyen ott maradt a dinnyeleves kifutó része, és hála a tűz közelének, csak jobban összeállt. Mielőtt az evolúció akcióba léphetett volna, hoztam is Poper mestert.

Tanulság: mintha nem lenne egyértelmű.

Ezen kívül, rá kellett jönnöm tűzhelypucolás közben, hogy egyáltalán nem számít az átütőerő. Nekem aztán mondhatják, hogy ilyen meg olyan méretű karral ekkora meg akkora átütőereje van a pajzson valakinek. Az átsúrolóerő, na az valami. Mert ha valaki olyanra súrolt egy gáztűzhelyt, mint újkorában volt, akkor azt mondom… hú, te vagy az isten. (basszus, iszonyat kar kell ehhez, meg nekifekvés)

Ja, és csak ezt fogom csinálni az elméleti szövegolvasások előtt. Gáztűzhelysúrolás után bármilyen szöveghez van türelmem. Sőt, egyszerre többhöz is.

< a kérdésről >

Elém került a kérdés – egy novellát olvasva -, amitől talán a legjobban tartottam. Gyerekkorom óta. Sokszor, ha nem tudtam elaludni – még egészen kicsiként -, kinyitottam a szemem. Álom és fáradtság határán. Nem igazán tudtam eldönteni – emlékszem, jól -, hogy a sötétség az, amit látok, vagy… vagy megszűnt minden. Az élet elmúlt – és elmúltam vele én is.

És akkor féltem. Féltem, hogy mi lesz a világgal. Megmarad-e a helyem, lesz-e valaki helyettem… vagy mindaz, amit valaha gondoltam, tettem, elmúlik ugyanúgy, mint én, és az is… akit valaha és valamennyire is szerettem.

Az érzés. A nyom.

Ami ezután a lány után marad. Aki miértek nélkül tudott szeretni, és de nélkül fogadott el bárkit olyannak, amilyen… mert az a valaki ugyanolyan része volt a világnak. Egy világ a világban.

Ahol megáll a szív… él-e tovább a szeretet?

… A nemlét. A nemlét biztos sötét. És túl van az álom határán.

 

<apámról>

Apám mindig is szigorú ember volt. Nem csak másokkal szemben, hanem saját magával is. Talán ebből merítette a tartását, a fegyelmezettségét. Soha nem láttam, hogy apám belelovalta volna magát valamibe, hogy valamiben szenvedéllyel vett volna részt. Mindig megtartott egy egészen pici távolságot. Egy kicsit kényelmeset… és egyben soha át nem hidalhatót. Amit csak ő oldhatna fel, senki más.

Sosem dicsért meg úgy igazán. Mindig vártam, hogy büszkén rám néz, megsimogatja a karom vagy a vállam, és valami elismerőt mond. De nem tette soha. Általában egy ezt vártammal nyugtázta a teljesítményemet, aztán következett az örök de. Amit, bármennyire keményen dolgoztam is, sosem tudtam eltüntetni a köztünk lévő hídról. Mindig jött egy de, és apám azonnal egy új célra irányította a figyelmemet. Sosem pihenhettem meg. Tudod, mint amikor télen nagyon hideg van, és a kabátodban vacogva haladsz boltról boltra. Nagyon fázol, és tudod, hogy ott egy kicsit átmelegedhetsz, feloldódhatsz. De ha túl kevés időt töltesz el, akkor odakint még jobban fázol, mint amikor beléptél volna az üzletbe. Viszont ha rászánsz egy kis időt, ott maradsz egy picit, akkor utána sokkal jobban bírod a hideget odakint.

Néha eszembe jutott, h a testvérem helyett is szigorú velem. És emiatt vannak nagyobb elvárásai. Pedig csak pontosan tudta, milyen vagyok. Hogy mennyit tudok. Az apák mindig pontosan tudják. Érzik minden egyes pillanatban. És tudom, csakis miattam van ez az örök de. Addig, amíg meg nem tanulom. Megtartani, és elengedni is. Hogy igazán az enyém maradjon.

Talán emiatt lettem ilyen. Hogy mindig elhárítom a dicséretet. Feszélyez, megilletődök. Mégis szeretnék mindig megfelelni, hogy azt mondják, ez igen, ez így jó. Ugyanakkor sok embert megdicsérek a környezetemben. Próbálom körbevenni minden pozitívval, biztosítani arról, hogy jó az, amit csinál. Ahogy én látom, jó úton jár. Mert én sokszor elbizonytalanodtam. Jó-e az, amit teszek, gondolok, és ahogyan teszem, gondolom azt. Bizonyosság nem jár ezekkel soha. Viszont folyamatosan figyelsz. És ez nem veszik el a körülmények és a környezeted általánosságai között. Ember maradsz.

Apám mindig is erős volt. Olyan, akár egy bazaltszikla. Kicsit mindig komor, magába forduló. Amin nem változtatnak semmit az esőcseppek, a viharok, vagy az arra fújó szelek. Mégis, egyszer nekem kellett helyette erősnek lennem. És akkor olyannak láttam, mint azóta soha egyszer sem. És én mindent megtettem, hogy az a szikla újra a helyére kerüljön. Lassan, szépen… ahogy a meghasadt szélek simára tompulnak. Ami tőlem telt, mindent. A szikla kisebb lett, magányosabb. Kevesebb mosollyal, egy kicsit nagyobb kedvvel, de a helyére került. Mer ott lenni és onnan lenni.

Mondani azt, amit előtte soha. És azt is, amit a legjobban szeretek.
Apa egy szem lánya.